Egy kicsit távolabb ment, és arcra borult

Egy dolog Jézusról: senki sem mondhatja azt Rá, hogylagymatag volt. Ő sok mindenben példát mutatott, és ezek közül az egyik az a teljes szívű elkötelezettség, amivel az elhívása iránt viseltetett. Azt írja, hogy a Gecsemáné kertben, amikor imádkozott, éppen mielőtt Júdás egy csapat emberrel megérkezett volna, „egy kicsit távolabb ment, és arcra borult„. (Máté Evangéliuma 26:39)

Gyakran nekünk is ezt kell tennünk. Ahhoz, hogy valóban követni tudjuk Őt most, a mi időnkben, ebben a világban, ahogyan van, „egy kicsit távolabb kell mennünk” és „arcra kell borulnunk”. És ezt  megtenni nehéz, sőt, gyakorlatilag lehetetlen, hacsak nem az Ő bennünk lakozó kegyelme által.

Mindannyian hajlamosak vagyunk a lagymatagságra, a tétovázásra és lusta önzésre. Jézusról ez van írva: „hozzánk hasonlóan mindenben megkísértetett, de bűnt mégsem követett el„. (Zsidókhoz írt levél 4:15) Mivel ember volt, mint mi, és ugyanúgy született erre a világra, mint mi, Őt is megkísértette az Ő emberi természetének eme bűnös hajlama.

De Ő még egy kicsit távolabb ment, és arcra borult. Képzeld csak el! Maga Isten Fia itt a földön, és olyan kétségbeesetten imádkozott, hogy „haláltusájában  még buzgóbban  imádkozott. És az Ő verejtéke olyan volt, mint a földre hulló nagy vércseppek„.  (Lukács 22:44) Belegondolni is nehéz ebbe, még inkább beszélni róla. Végig járta az útját értünk, és milyen teljes volt a szeretete, valamint az engedelmessége és elkötelezettsége az Atya iránt.

És igen, lehetnek olyan időszakok az életünkben, amikor az Úr megengedi, hogy legalább egy kicsit és bizonyos fokig részt vegyünk azokban a szenvedésekben, amelyeket Ő elszenvedett. Isten Jeremiáson keresztül így szólt: „Kerestek Engem, és megtaláltok, mikor teljes szívetekből kerestek Engem„. (Jeremiás könyve 29:13) Úgy tűnik, hogy ezek pontosan azok a szavak a Szentírásban, amelyeket Dániel próféta mintegy 70 évvel később olvasott, és amelyek arra késztették, hogy a Biblia egyik legelszántabb és legkétségbeesettebb imáját imádkozza, amely Dániel könyvének 9. fejezetében található. És Dánielnek ez az imája egy olyan válaszhoz vezetett Istentől, amely talán az egyik legfontosabb üzenet a Bibliában, a Dániel könyve 9. fejezetének végén.

Ez is kétségbeesett imából született – egy kicsit távolabb ment és arcra borult. Bár úgy tűnik, hogy  legtöbbször az Úr nem várja el a kétségbeesésnek és a szívünk teljes kiöntésének ezt a szintjét és fokát. Ő meghallgatja a mindennapi ügyeinkkel kapcsolatos kis imáinkat, és ezek is eljutnak az Ő trónjáig. Isten nem süket. Nem kell kiabálnodVele.

És mégis, Jézus imájában, és mások imájában is, akiket az Igében találunk, időnként teljes és mélységes kétségbeesés volt tapasztalható. Ugyanakkor ezek voltak azok az imák, amelyek után történtek Isten legnagyobb csodái. Mint Jákob, amikor „angyallal birkózott„. (1 Mózes könyve 32:24)

Így van ez mindannyiunkkal. A „testünk”persze nem akar ezen végigmenni. A testünk és a világi természetünk csak sodródna az árral, és olyan kevés erőfeszítéssel akarunk boldogulni, amennyivel csak megúszhatjuk. Csakhogy azt tapasztaljuk, hogy ha nemcsak hinni akarunk Jézusban, hanem valóban követni is akarjuk Őt itt, ebben a világban, bizony vannak olyan időszakok, amikor nekünk is, ha ragaszkodni akarunk az Úrhoz és ahhoz, amire Ő vezet minket, „kicsit távolabb kell mennünk és arcra borulnunk”. Arcunkra borulnunk kétségbeesett imádságban, feladva saját elképzeléseinket, saját utunkat és saját életünket, hogy tovább haladhassunk a tanítványi életben, amiben Ő vezet minket.

Ez pedig nem egyszerű. Jézus azt mondta: „Aki erre a kőre esik, az összetörik, akire pedig ez a kő ráesik, azt porrá őrli”  (Máté Evangéliuma 21:44). Azok közülünk, akik „a kőre esnek” (maga Krisztus Jézus, „a sarokkő” – Efezusiakhoz írt levél 2:20), összetörnek, de jó és isteni módon. Dávid király mondta: „A töredelmes és megtört szívet nem veted meg, Istenem” (Zsoltárok könyve 51:17). De oly sokan visszarettennek ettől. A büszkeségük mindent megtesz, amit csak tud, hogy fogságban tartsa őket, és visszatartsa őket az alázattól és az ahhoz vezető úttól, ami része ennek a megtörésnek.

De Jézus maga is átment ezen.  És lehet olvasni Isten szentjeiről a Bibliában, akik összetörettek, amíg valójában semmi nem maradt belőlük. Ezután viszont Isten „jobb edényekké” (Jeremiás könyve 18 fejezet) formálta őket. Olyanná, amivé soha nem lehettek volna, hogyha nem mentek volna el egészen az ő személyre szabott keresztjükig.

A mi életünkben is megtörténhet ez, és egyesek számára az évek során ez ismétlődő folyamat lehet. Egy élet véget ér, bizonyos értelemben, és egy másik kezdődik – már itt ebben a világban. Nekem is volt már néhány ilyenben részem, amikor egyszerűen megszűntem az lenni, aki voltam, bizonyos értelemben meghaltam – ami viszont, mivel néha hónapokig tartó szörnyű nehézségeken keresztül kitartottam, az életem egy új korszakát hozta el.

Szóval ha egy hasonló helyzetben vagy, emlékezz arra, hogy az Urunk mit tett. Egy kicsit távolabb ment és az arcára borult. Majdnem mindannyiunknak vannak ilyen időszakai, a mi személyes Gecsemánénk, amit úgy tűnik, a mi személyes keresztre feszítésünk követ. De aztán, ha mindenben engedünk Neki, jön a mi személyes feltámadásunk is – mindez ebben az életben még.

Természetesen azt mondanom sem kell, hogy mindez lehetetlen Jézus nélkül. Előttünk járt a legnehezebb feladatban, hogy meghaljon a kereszten és „ az életét adja váltságul sokakért”(Máté Evangéliuma 20.28). Nélküle semmit nem tehetünk. De Ő velünk lehet, és átvezethet bennünket életünk e legnehezebb időszakán egy új nap világosságára és egyfajta új életre való feltámadásra, mindezt amíg még itt vagyunk ebben a földi életben. Isten áldjon meg és Isten segítsen mindannyiunknak.